A tintafoltok még mindig ott száradtak az ujjaimon, amikor kiléptünk a kis művelődési házból, ahol minden hétfő este összegyűltünk a kalligráfia klubban. Közeledett a karácsony, a hűvös esti levegő azonnal körülölelt minket, de úgy, hogy beleborzongtunk. Pisti eközben még mindig a szakkör vezetőjének lelkesedéséről áradozott – neki még ez volt az első alkalom, hogy velünk jött. A betűk formálása, a precíz vonások, az elegáns ívek – mindez valahogy megnyugtató volt, mintha a lelkünket is formáltuk volna minden egyes vonással.
Tudtátok, hogy a kalligráfia nemcsak írás, hanem művészet is? – kérdezte Emma, miközben a nyakába húzta a sálját. A kínai mesterek szerint a kézírás a személyiséget tükrözi. A vonások ereje, a tinta mélysége – mind-mind mesél rólunk. Szakértő szemmel tekintve a kézírásra, nyitott könyvek vagyunk.
Akkor az én betűim biztosan mesélnének a türelmetlenségemről – nevettem fel. Ma is legalább háromszor kellett újrakezdenem a gyakorlólapomat. Sajnos ma többször is meggyűlt a bajom a tollammal.
Ahogy nevetve sétáltunk az utcán, egy apró, meleg fénnyel világító fánksütő bódéra lettünk figyelmesek az adventi vásár legszélén, ahonnan halk zene szólt. A levegőben fahéj és frissen sült fánkok vaníliás illata keveredett… abban a pillanatban mindannyiunk gyomra mordult egyet. Egyetlen egymásra pillantás is elég volt, hogy eldöntsük: itt bizony megállunk.
A minifánkos bódé előtt már álldogált néhány ember, arcukat a gőzölgő papírtálkák fölé hajtották, mintha az illatos édességek melegét keresnék. Mi is rendeltünk egy-egy adag apró, aranybarnára sült fánkot, amit nemcsak porcukorral, hanem különféle gyümölcsös öntetekkel és olvadt csokoládéval kínáltak.
Persze nemcsak az illatokat találtuk vonzónak. A kis automata fánksütő gép négyesével ontotta magából a fánkokat, nemcsak simán kiformázta, hanem miután megsütötte az egyik oldalát a fánkoknak, egyszerre megfordította őket és megsütötte a másik oldalukat is, majd a kész fánkocskákat kidobta egy fém tálcára. A gép látványa szinte megbabonázott minket.
Amint megkaptuk a tálkáinkat, egy közeli padra telepedtünk le, és az első falat után szinte egyszerre sóhajtottunk fel mámoros elégedettségünkben. A fánkok kívül enyhén ropogósak voltak, belül pedig puhák és melegek, mintha minden egyes falat egy kis darabka otthonosságot rejtett volna magában.
Ez valami mennyei – motyogta Emma, miközben egy újabb fánkba szúrta a kis fából készült villát. A hideg miatt talán még finomabb. Tudományos tény, hogy a meleg édességek ilyenkor jobban esnek.
Tudományos? – kérdeztem vissza mosolyogva.
Nos, lehet, hogy csak az én személyes tudományom – nevetett fel Emma – de gondoljatok bele: a fagyos kezeink között ez a kis tálka olyan, mintha egy parányi kandallót tartanánk.
Csend telepedett ránk, ahogy mindenki elfoglalta magát a saját adagjával. Az automata fánksütő gép jó munkát végzett. A hideg levegő ellenére a meleg édesség, a barátok nevetése és a lámpák lágy, sárgás fénye olyan meghitt hangulatot teremtett, hogy egy pillanatra mindannyian elfelejtettük a világ gondjait. A kalligráfia precizitása és türelmet igénylő művészete után ez a spontán fánkozás valami egészen másfajta, de hasonlóképpen megnyugtató élmény volt.
Olyan ez, mint amikor a toll végre tökéletesen siklik a papíron – jegyeztem meg, miközben az utolsó fánkot is bekaptam, ami egy tökéletes O betűt formázott. Egyszerű, mégis elégedettséggel tölt el.
A többiek egyetértően bólogattak. A fánksütő bódé fényei lassan elhalványultak mögöttünk, ahogy tovább indultunk az utcán, de a meleg fánk és az együtt töltött este emléke még sokáig ott maradt velünk.