Nyugdíjas magyartanár vagyok. A kezeim már nem olyan gyorsak, mint régen, de még mindig szeretem a betűket. A formájukat, a ritmusukat, a lélegzetvételnyi szüneteket a sorok között. A kalligráfiát akkor fedeztem fel igazán, amikor a testem már egyre gyakrabban küldte a jeleket: lassíts, figyelj.
Sokáig csak gépen írtam. Gyorsabban ment, hatékonyabb volt. Aztán egy nap a gyógyszertári váróban megláttam egy kis füzetet, kézzel írt címkével: „Gyógyító gombák a természetből”. Elvettem. Lapozgattam. És ott volt: gyapjas tintagomba. Szép név. Szinte látni lehetett, ahogy a gomba szétfolyik, tintát ereszt – akárcsak egy gondolat, ha túl sokáig nem írjuk le.
A leírás szerint emésztésjavító, bélflórát támogató, vércukorszintet kiegyensúlyozó hatása is van. Mintha pont azokra a problémákra célozna, amiket az utóbbi évek hoztak nekem: puffadás, instabil vércukor, és az a furcsa belső feszültség, amit nem lehet megmagyarázni.
Megrendeltem naturl.hu webáruházban a gyapjas tintagomba kivonatot kapszula formában, de valami mást is elindított bennem. Emlékeztem, hogy régen mennyit írtam kézzel – verseket, leveleket, akár csak szép idézeteket. Aznap este elővettem egy régi márványos füzetet, és megpróbáltam újra megtölteni. Először csak tintával, aztán figyelemmel. Napról napra egyre több időt töltöttem kalligráfiával. Nem voltam ügyes. De valahogy… ahogy a kezem egyre jobban ráállt a betűk kanyarítására, a lelkem is egyre jobban lett az új hobbimnak hála.
A gyapjas tintagomba nem csodaszer. Nem fogytam tőle tíz kilót, nem lettem új ember. De elmúlt a rendszeres puffadás, jobban alszom, és az édesség utáni sóvárgásom is alábbhagyott. És ami furcsa: írok. Naponta. Ráérősen, tintával, betűről betűre.
Ahogy az írás lassít, úgy lassít a test is. A bélrendszer, az idegrendszer, a gondolatok. A tintapaca már nem hiba – hanem jelzés: valami történt. Valami megért.
A Kalligráfia Klubba azóta járok, hogy felfedeztem, mennyire gyógyító együtt írni. A tagok mind mások: van, aki művész, van, aki csak a kézírását szeretné művészi szintre emelni tanul. Én gyógyulni jöttem. És úgy érzem, úton vagyok.
Ha valaki azt mondta volna pár éve, hogy a gyapjas tintagomba és a tintás papír lesz a mindennapjaim új tengelye, nem hittem volna el. Ma már nem kell hinnem – elég, hogy érzem.